Szokták mondani: egyik kicsi, másik pici. 2 év korkülönbség a testvérek között hosszú távon jó “befektetésnek” tűnik, de bizony volt küzdelem, amikor még kicsik voltak. Az altatások megoldása, az egyenlő bánásmód, ne hanyagoljam el egyik gyereket sem, és persze az Énidő… elég sarkalatos pontok.
Most, hogy a nagyfiam elkezdte az iskolát (6,5 éves), a kicsi pedig ovis (4 éves), azt kell mondjam, révbe értem. Az egyszerű és gyors helyzetjelentés:
Nagyon jó… részletesebben: szuper! De tényleg 🙂
Elértem oda, amit vártam: mindkettő önállóan eszik, WC-re megy, iszik, keres nasit, ha éhes, elpakolják a játékokat, felveszik a kabátot. Megoldanak mindent, ha muszáj, én pedig leülhetek néha könyvet olvasni, vagy berakhatom a kedvenc sorozatom anélkül, hogy folyamatosan készenlétben kellene állnom.
Hosszú ideig eljátszanak egymással. A nagyobb kitalálja, mi legyen a játék, a hugica pedig becsatlakozik. Buliznak, játszanak a plüssökkel, szaladgálnak, és tényleg csak ritkán vesznek össze.
Úgy gondolom, ez most a legszuperebb kor. Hogy miért is? Önállóak, de még szükségük van rám. Ha gond van, hozzám szaladnak. Lehet őket ölelgetni, puszilgatni, mert egy kicsit még babák, de már képesek önálló véleményt alkotni, lehet velük beszélgetni.
Azt kívánom, bárcsak sose nőnének fel és mindig ebben a korban maradnának!
Kövess Facebookon, hogy ne maradj le az újdonságokról!
Kapcsolódó bejegyzések:
Mindkét gyerekem egyformán szeretem?
Ilyen az élet egy 2 és egy 5 évessel
Esti menetrend két gyerekkel – fél éves kor után