Mindenhol csak a válás…

Utólag belegondolva a férjem és én is igencsak ideális családmintába nőttünk bele, ugyanis mindkettőnk szülei együtt vannak és a közeli ismerettségi körben sem volt jellemző a válás. Gondok, nagy veszekedések és mosolyszünetek mindkét házasságban voltak, de a válás mégcsak szóba sem jött.

A kisfiam 4 éves, a kislányunk 1,5 és 13 éve vagyunk együtt. És azt kell látnom, hogy a korunkbeli párok között már nincs ilyen idilli helyzet. Nem győzöm kapkodni a fejem, hogy ez is válik, azok is különköltöztek, őket meg csak a lakáshitel tartja össze. Egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy két ember képtelen együttmaradni. Én úgy érzem, hogy a család jelentése már nem a régi…

Mert a család azt kellene hogy jelentse, hogy a gondokat együtt küzdjük le, meghallgatjuk a másikat, segítünk neki, néha elküldjük a fenébe, de bármi is történik, mindig együtt tervezzük a jövőt, mert nincs olyan, hogy nem együtt!

Tudom nagyon jól, hogy ilyenkor már a válás előtt is biztosan voltak problémák. De problémák mindig vannak. Nincs két olyan ember, aki együtt tudna úgy élni, hogy nincs veszekedés, egyett nem értés, mert ha ez a helyzet, akkor ott valaki csak nyel folyamatosan. De ha gond van, akkor azt igenis meg kell beszélni! Nem a szőnyeg alá söpörni, mert előbb-utóbb akkor halom lesz ott, hogy valamelyik fél hasra esik benne…

De miért? Miért kell elválni?

Lehet, hogy azért, mert az egyszerűbb? Vagy talán sosem volt tervben, hogy örökké együttmaradunk? Két ember eléldegél szépen egymás mellett boldogságban, aztán jönnek a gyerekek, ami megborítja az egyensúlyt. Anya elfoglalt, stresszes, kialvatlan és persze csökken az intimitás is. A férfi próbál nem belessüppedni a most sivárabb életbe (hiszen nincs étterem, mozi, sponán esti séták vagy vad éjszakák), elkezd külön programokon részt venni, majd egyszer csak azt veszik észre, hogy két külön életet élnek.

Természetesen közöttünk is vannak a férjemmel ellentétek. De! A kapcsolatunk elején sokkal többet veszekedtünk, mint most. Mert egyikünk sem nyelte le a véleményét, mindig megbeszéltük, hogy ki mit szeretne. Emiatt persze voltak veszekedések, hű de mekkora veszekedések! Volt ajtócsapkodás, bögredobálás nem is egyszer. De a hirtelen düh után mindig leültünk és megbeszéltük, hogy akkor mi is a valódi gond. Egy-egy probléma körül sok veszekedés is volt, nem mindig sikerült rögtön túljutni rajta. Ki ebből engedett, ki abból és a végén már annyira sikerült összecsiszolódnunk, hogy mostmár tényleg csak nagyon ritkán veszekszünk.

A gyerekek érkezésével persze jöttek fel újabb problémák, eggyet nem értések, amiken túl kellett jutnunk, de az elmúlt 4 évben ezeken is átrágtuk magunkat.

Na persze amikor mégis veszekszünk, akkor most is jó nagyot tudunk, de végül mindig kiderül, hogy nem is egymásra haragudtunk, hanem csak a gőzt, stresszt kellett valahogy kiereszteni.

Amiatt viszont nagyon szomorú vagyok, hogy az én gyerekeim már abba fognak belenőni, hogy teljesen normális, hogy valakinek a szülei külön élnek. 🙁

Kapcsolódó bejegyzések:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük