Amit a kisfiamnál “elrontottunk”, azokat most a kislányomnál próbálom máshogyan csinálni. Az egyik legfontosabb az altatás ügye. Még csak 4 hónapos a kislányom, azért hosszútávú következtetéseket még nem tudok levonni, de már most is látszanak a különbségek.
Azt már korábban is írtam, hogy a kisfiamnál sokat küzdöttünk az altatással. Pici korában egész nap tologattuk babakocsiban, ha már elkezdett nyöszörögni, felvettük, simogattuk, beszéltünk hozzá. Hála ennek, volt olyan időszak, hogy egyeltalán nem tudtam elaltani csak babakocsiban.
A kislányomat emiatt teljesen máshogyan neveljük most. Pici korától kezdve – ha biztos voltam benne, hogy semmi baja (nem éhes, nem fáj a hasa, tiszta a pelus) – akkor bizony hagytam, hogy álomba sírja magát. Meg is lett az eredmény, alig párszor kellett hagyni sírni (max 10 percet). Most 4 hónapos és amikor látom, hogy dörgöli a szemét, beteszem a kiságyba, szájába teszem a cumit, megsimogatom az arcát és otthagyom. Ő pedig magától elalszik. Esetleg 1-2x vissza kell menni hozzá és visszatenni a cumit a szájába.
Mekkora kincs ez!
Mostanában viszont elgondolkozom rajta, hogy ez vajon az én érdemem, vagy egyszerűen csak nyugodtabb baba? Ha anno a kisfiamat is hagytam volna párszor sírni, akkor megtanult volna egyedül elaludni? Vagy ez nem nevelés kérdése, inkább genetika?
A kisfiam amikor 4 hónapos volt, már nehezen aludt el, Panka viszont tényleg olyan szépen magától elalszik. Ha felébred, akkor sincs sírás, szépen elnézgelődik a kiságyban.
Néha kételkedek, hogy ez az én érdemem lenne, lehet, hogy ő csak egyszerűen olyan típusú baba, hogy tudomásul veszi, hogy nincs mindig ott mellette valaki?
Szerintetek?
Kapcsolódó bejegyzések:
Esti menetrend két gyerekkel – az első egy hónap
Mikor lesz már könnyebb? Avagy problémák az első évben
Baba fejlődése a második hónapban
Lázcsillapítás – 13 tipp magas láz esetére