Úgy gondolom, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel mindkettőnk szülei sok-sok év házasság után is egészségben együtt vannak, ráadásul sokat jár össze a család és mindenki mindenkivel jó kapcsolatot ápol. A családunkban mi vagyunk az egyetlen unoka-forrás a nagyszülők számára. A férjem egyke, az öcsém pedig jóval fiatalabb és még egy ideig biztosan nem lesz komoly kapcsolata. Már évek óta látszott az igény, hogy nagyon várják az unokát. Persze sosem piszkáltak minket, hiszen tudták, hogy keményen dolgozunk az ügyön. Aztán sok év próbálkozás után végre megérkezett a várva-várt unoka.
A megszületésekor természetes volt, hogy az egész család minden délután idegyűlt hozzánk és leste az újszülött minden mozzanatát. Örültem is neki, mivel alig tudtam felkelni az ágyból, így örültem, hogy foglakoznak Petikével, este megfürdetik. Amikor már én is jobban lettem, akkor nem mindig nálunk gyűltünk össze, hanem valamelyik nagyszülőnél és hetente 2-3x így mindenki láthatta az unokát.
Mi viszonylag hamar túlestük azon, hogy nem aludt itthon Petike. Ha jól emlékszem, két hónapos lehetett, amikor el kellett mennünk valahova és anyukámnál aludt. Innentől kezdve nem volt megállás, mindenki az unokát akarta. Nagyon próbáltam ügyelni arra, hogy meglegyen az egyensúly, vagyis mindkét nagyszülőnél ugyanannyi időt töltsön el.
Ez már az elején sem volt egyszerű. Az én anyukám nagyon rutinosan kezelte a helyzetet. Mihelyt a kezébe fogta Petikét, látszott rajta a magabiztosság és hogy nincs olyan helyzet, amit ne tudna megoldani. Anyósom viszont pont az ellenkezője: félve fogta kézbe, nem tudta, mit is kellene vele csinálni. Már az bonyodalmat okozott neki, hogy a tápszert hogyan kell elkészíteni vagy hogy a mikrót hogyan indítsa el.
Így érthető, hogy Anyukámra sokkal szívesebben hagytuk a gyereket. Mivel itthonról dolgozom – és gyakorlatilag egy percig sem volt olyan, hogy lett volna megfelelő helyettesítésem – így nagyon sokat kellett igénybe venni a nagyszülők segítségét.
Amikor Anyukámál volt Petike, mindig teljesen nyugodt voltam. De ha Anyósomnál, akkor egyfolytában a telefont figyeltem, mikor csörög. És csörgött is sokat. Ha nem tudta hogy csinálja meg a tápszert, ha hígat kakált, ha keményet, ha sírt. Volt többször, hogy nem tudta elaltatni. Hát még amikor felment a láza… akkor rögtön bepánikolt. Igyekezett szegény nagyon, de valahogy annyira túlstresszelte ezt az egész ügyet.
És ezt a gyerek is megérezte. Most két éves, és imád Anyukáméknál lenni. Viszont ha már látja, hogy Anyósomékhoz megyünk, ellenkezik. Nem is akar ottmaradni, mindig sírva hagyjuk ott. Persze ha már otthagytuk, utána nem hiányol minket. Viszont ez idővel változni fog és majd egyre nagyobb lesz az ellenkezés.
És hiába tölt mindkét helyen ugyanannyi időt. Hiába vesznek meg neki Anyósomék minden játékot. Hozzáteszem, Anyukámék nem is nagyon vettek neki játékot, mégis jobban szeret ott lenni. Mert aktívan játszanak vele és természetes nekik az egész gyereknevelés. Anyósomék inkább csak vigyáznak a gyerekre, felügyelnek rá.
Attól tartok, hosszú távon lesznek ebből összetűzések. Ha Petike majd nem akar menni az egyik nagymamához csak a másikhoz, akkor lesz egy kis ellentét a családnak.
Ti mit csinálnátok a helyemben? Ragaszkodnátok az egyenlőséghez, vagy oda vinnétek a gyereket, ahol szívesebben van?
Kapcsolódó bejegyzések: